Közelítsük meg másképpen!

Adottságaink, képességeink és céljaink meghatározzák, hogy milyen sebességgel éljük az életünket. Azt valamennyien átéljük, hogy gyerekként – önmagunkhoz viszonyítva – valahogy minden könnyebb, gyorsabb, egyszerűbb. Kitalálunk valamit és gondolkodás, kételkedés nélkül egyszerűen megcsináljuk. Talán ez az, amit boldogságként élünk meg? Eldöntünk valamit, önmagunkban bízva teszünk érte és végigvisszük, mindegy, hogy hányan hányféleképpen igyekeznek lebeszélni, vagy elbizonytalanítani bennünket.

Amikor célokat tűzünk ki és tevékenyek vagyunk, nyilván előfordul, hogy kudarcba fulladt próbálkozásaink is vannak. Ezek szinte természetes velejárói annak, ha az ember „akar valamit”. Nem feltétlenül buta, vagy életképtelen az, akinek nem elsőre sikerül valami. Ellenkezőleg. Egy probléma megoldására valaki számtalan módot elképzelhet, a cselekvés során pedig – megfigyelve a tapasztalatokat – a lehető legésszerűbben optimalizálhatja a megoldást.

A sikertelen próbálkozásra jó esetben az ember nem tesz különösebb figyelmet. Megnézi mi az, ami nem volt jó abban amit csinált, módosít és megy tovább.

Sokan tapasztalják azt, hogy valami mégis változik. Amikor az ember fiát az oviban egy rossz helyre rúgott labda miatt gúnyolják, vagy kinevetik, akkor egyszerű grundharcban „helyreállítja a tekintélyét”, újra belerúg a labdába és talál.

Miközben kitartóan igyekszik megvédeni magát és az elképzeléseit, rengeteg hatás éri. A nyílt támadásokat – lásd az előző példát - egyszerű felismerni és a megoldás is adja magát. Mi az, ami miatt a dolgok elkezdenek érthetetlenné és bonyolulttá válni? Mi az, ami miatt túlzott jelentőséget tulajdonítunk egy kudarcnak és leragadunk benne?

Életünk elején a legtöbb információt a körülöttünk levő világról a közvetlen környezetünkből kapjuk. Erre nagyon nagy szükségünk van, hisz ismernünk kell bizonyos szabályokat ahhoz, hogy élni tudjunk. A szüleink megtanítanak arra, hogy köszönjünk, lekapcsoljuk a villanyt, megnyomjuk a gombot, ha le akarunk szállni, hogy ne nyúljunk a forró edényhez.

Tudjuk, hogy szeretnek bennünket, jót akarnak nekünk, ezért tesszük, amit mondanak. „Tényleg nagyon fájt, amikor hozzáértem a forró fazékhoz, de anya azt is mondta, hogy ne vegyem el más játékát, a Pisti pedig elvette és nem szóltak rá és neki most van egy játéka, nekem meg nincs!”

Életünk során ezrével kapjuk az egymásnak ellentmondó adatokat. Számtalan példát látunk és tapasztalunk arra, hogy általunk helytelennek, vagy etikátlannak tartott viselkedés nagyobb népszerűséget kap, mint a józan ész.

Mi történik ilyenkor? „ Lehet, hogy én gondolom rosszul; biztos hülyeség, amit kitaláltam; én eleve vesztes vagyok; a tisztességes ember nem él meg; baleknak néznek, ha nem csinálom azt, amit ők; ha ő megcsinálta, akkor én miért ne tehetném”…és ehhez hasonlók.

Vagyis a zűrzavarban a legkézenfekvőbb és a többi embert leginkább megvédő megoldást választjuk: leértékeljük, elbizonytalanítjuk és megállítjuk magunkat. Mégis megcsinálunk olyat, amit nem kellett volna. Sőt, többször. Ha már túl sokszor csináltuk, akkor eldöntjük, hogy az a legjobb, ha semmit nem csinálunk. Kézenfekvő, hogy ekkor nem tudunk aludni, nincsenek tovább céljaink, nincs kedvünk semmihez, bűntudatunk van, fáradtnak érezzük magunkat, stb. Lehet, hogy egy rendrakás az életünkben és a gondolataink között” inkább visszaadná az aktivitásunkat és életkedvünket, hisz nem betegek vagyunk egy vírustól, vagy baktériumtól, amelynek kezelésében a vegyszerek nagyon hatásosak.